A TESZT-en minden napra két előadás jut, ami miatt az ember gyakran az egyikről azonnal beesik a másikra, már-már valamilyen „színházi" hangulatban, mondjuk úgy, hogy tisztátalanul, maszatosan. A színházi produkciókba pedig ritkán kalkulálják bele a lélek előzetes megtisztítását, a gondolati hálók átrendezését, így ahhoz, hogy maradéktalanul élvezhessük a darabot, többnyire saját összpontosításunkra és fegyelmünkre kell hagyatkoznunk.
 

Döbrei Dénes és Varga Heni Five for Two című táncszínházi előadására - mint a legtöbb késő esti előadás esetében - már kissé zabolátlan szellemmel, fáradtan ültem be. Reméltem, hogy jó lesz az, de voltak bizonyos fenntartásaim azzal kapcsolatban, hogy mennyire leszek majd képes nyitott néző lenni. Mintha csak rám írták volna, a Five for Two azonnal megoldotta a problémámat. A csak látszólag mozdulatlan és igencsak kitartott első jelenet nyugalma, figyelme, csöndje próbára tesz: ugyanolyan nyugalmat, figyelmet, csöndet kér tőlem cserébe. Aki a felkérésnek beadja a derekát, az könnyen tud majd az előadással együtt lélegezni, hiszen a teljes kiürülés, a tudat tisztára mosása teret enged a befogadásnak. A további jelenetekre is ugyanez az egyszerűség, tisztaság jellemző. A különféle térelemek (gyönyörűen világított felaggatott lepedők), a zene (pl. a természet hangjai) kiváló környezetet biztosít ehhez. Két ember különböző találkozásai, ragaszkodás, elengedés, a kettő együttlétének lehetőségei villannak fel - egyébként a cím is (magyarul: öt kettőnek) eszerint a „sűrítő" logika szerint épül.
 

A férfi-nő duetten keresztül egy egész világ bontakozik ki, mely rendkívüli személyessége folytán inkább csak jelzés szintjén érhető tetten. De személyessége nem akadály, mert őszinteség és igazság társul hozzá, s mert szabad teret enged az egyéni értelmezéseknek. Ilyen módon értem meg jobban a viszonyom a másikkal, a halállal, szerelemmel, érzelmi és társadalmi kötelékekkel.
 

A Five for Two próbára teszi a figyelmemet, mert igen tágasnak értelmezi az időt, azt, ami valójában csak egy pillanat. A felállás meg a kéz ökölbe szorítása és kiengedése egyetlen mozdulat, de az első jelenetben kinyújtva, úgymond az időre fittyet hányva mutatkozik meg. Megtalálni önmagamban a pillanatot, a pillanatban pedig a végtelent, talán ez az előadás kulcsa, és kulcs lehet önmagam megismeréséhez is.

Adorjáni Panna