Robert Icke szövege valójában Arthur Schnitzler Bernhardi professzor (1912) című darabjának aktualizált átirata, mely a ma valóságának társadalmi-politikai viszonyai között követi nyomon főszereplője, Ruth Wolff orvos és kutató sorsát és nyilvános, szakmai meghurcoltatását, egy haldokló kiskorú páciensével kapcsolatban meghozott döntése miatt.  Az eset olyan szélsőséges és agresszív reakciókat vált ki, melyek hűen tükrözik a woke kultúra, a politikai korrektség és a ma társadalmának polarizált, „mi vagy a többiek” szemléletmódját, ahol az erkölcsöt és a korrektséget mindig az adott körülményekhez igazítják. Közösségi kapcsolataink határozzák meg életmódunkat, a társadalmi normák szabják meg faji, szexuális vagy épp nemi identitásunkat. Azokat a dolgokat, amikről a munkahelyen nem beszélhetünk, mert félő, hogy letiltanak, a színház keretei között biztonságban boncolgathatjuk: vállaltan szembeszállhatunk a kor előítéleteivel és hazugságaival.

Sajtómegjelenések

Proics Lilla: „A doktor tehát egy Az eltört korsóhoz hasonló tézisdráma (hogy egy folyton játszott darabot is emlegessek még), azonban a jelenidejűsége miatt sokkal érdekesebb, mint egy több száz évvel ezelőtti. Nohiszen: a morál is állandóan változik – vagy nem?"

Ódium a pódiumon 

Köllő Kata: „Az alapkonfliktus ugyanaz, mint Schnitzler darabjában, s bár egy félmondat erejéig Ruth Wolff utal arra, hogy épp a sürgősségen volt, amikor a 14 éves, vérmérgezésben szenvedő lányt, Emilyt behozták, csak később tisztázódik valamennyire, hogy miért is van elhelyezve ebbe az intézetbe.„ 

Orvos vagyok! 

Ungvári Judit: „A temesvári produkció nagyszerűre sikeredett. Șerban stilisztikai bravúrja, hogy még ebben a nyilvánvalóan realista darabban is tudott játszani a stílusokkal: a szinte sitcom-jellegű játékmódból és jelenetekből észrevétlenül megyünk át a kőkemény drámába. A színészek hajszálpontosan kidolgozott karaktereket hoznak, világos motivációkkal és megszólalásokkal."

Narratívák háborúja 

Kállai Katalin: „A bécsi intézet orvosai, a családi, baráti környezet, vagy akár a történet hátborzongató drámai csúcsát jelentő tévéshow szereplői Wolff alakjához képest léteznek. Hezitálásuk, vállalt és vállalhatatlan meggyőződéseik, erkölcsi dilemmáik sora és erkölcsi önigazolásaik jogos vagy tarthatatlan mivolta, az a döntéskényszer, amelyet pillanatról-pillanatra kénytelenek magukra vállalni, ki-ki a maga habitusa szerint, mind Wolff – törékeny, parancsszóra szétzúzható – igazságát hirdeti. Ebben a maira írt történetben, amelyben vitathatatlanul ott kísért a korunk, s vele az elmúlt száz év."

Icke és a színházi „woke”