Előadások

Román nyelvű fordítás: Oana Hodade

Koproducerek:

TESZT, temesvári Csiky Gergely Állami Magyar Színház

Temps d'Images Fesztivál, kolozsvári Colectiv A Egyesület

Instytut Adama Mickiewicza/Adam Mickiewicz Institute, Lengyelország

Ecsetgyár, Kolozsvár

Partnerek:

Universal Pleasure Factory

Külön köszönet a következő személyeknek:

Adorjáni Panna és családja

Arni

Bhkata

Catinca Drăgănescu

Marta Keil

Gzregorz Reske

Michał Rogulski

Sandra Bullock

Ha nekiállunk a ma nyelvére lefordítani a második évezred Kelet-Európájának Hubba Bubba-illatú tinédzser-nosztalgiáját, az eredmény olyan lesz, mint egy olcsó, de pazar IKEA-s bútorokkal berendezett diáklakás. Hát jó, akkor legyen ez a megélt vagy elképzelt múltunk és jelenünk. A miénk és az Önöké. A Forbidden Books elbukott kísérleteinket ünnepli: azt, ahogyan saját jelentéktelenségünket értelemmel igyekszünk felruházni ebben az egyszerre elszigetelt és virális világban. Bár pimasznak tűnünk, mi azért mégis bizakodva keressük a valódi költészetet az iróniát követő időkben.

Vannak pillanatok, amikor nem lehet nem dönteni. Ezekben a helyzetekben azonban a jó döntés ritkán a helyes is. Ilyenkor mérlegre kerül emberi minőségünk. Milyen mértékben vagyunk képesek felelősséget vállalni saját tetteinkért? És milyen messzire megyünk el, ha az érdekeink úgy kívánják? Mert hiába vagyunk ártatlanok, ha a körülmények nem minket igazolnak.

Ebben a játszmában nem az a kérdés, hogy ki a bűnös, hanem az, hogy végső soron ki tud megmaradni ártatlannak?

A budapesti Trojka Színházi Társulás az elmúlt négy évben olyan újfajta színházi formákat keresett, melyek az előadásban fizikai és mozgásszínházi elemeket is megengednek. Kleist novellájának színpadi adaptációja az eredeti szöveg narratíváját követi. A három jelenet három különböző idősíkot is magába foglal, nem feltétlenül az események lineáris sorrendjét követve. A történet a hős, ez esetben a hősnő nézőpontját követi: egy ártatlan, megerőszakolt nő perspektíváján keresztül ismerjük meg a történéseket, azok következményeit, valamint a környező világot. A történet szereplőit három színész játssza, de a megformált karakterek kiosztása logikus mintát követ, melynek alapja egyrészt az egyes karakterek hasonlósága, másrészt a főhőshöz való viszonyuk. 
 

Heinrich von Kleist: O. márkiné története a teljes kiszolgáltatottság metaforája. Ocsmány, szentimentális és abszurd egyszerre. Elalélt állapotban megerőszakolja az a férfi, aki előzőleg kimenti öt erőszakoskodó férfi karjaiból egy erőd elfoglalása során. Hónapokkal később a nő ráébred arra, hogy gyermeket vár, mire a családja kitagadja, hiszen bár várandós, de nem tudja megindokolni, hogyan esett teherbe. Ezek után felad egy hirdetést, hogy jelentkezzen az a személy, akitől gyermeket vár. 

(Szász Hanna, dramaturg)
 

A diszfória (dysphoria) görög eredetű szó, melynek jelentése nyugtalanág, elégedetlenség, szorongás. Ismerős, nem igaz? Manapság talán túlságosan is. A temesvári társulat ekőadása ezt a jelenséget vizsgálja. Miközben állandó kapcsolatot tart fenn a nézővel, az egyén elszigeteltségére, és a magától értetődő dolgok nem is annyira nyilvánvalóságára hívja fel a figyelmet. Mert attól, hogy valami megszokott, hétköznapi és elfogadott még közel sem jelenti azt, hogy normális. Ez az előadás a normalitás dőlésszögét vizsgálja. Arra kíváncsi, hány fok a különbség normális és abnormális között, illetve, mindarra, ami a kettő közé eső tartományba még besorolható.

Az érdem itt koldusnak született
És hitvány Semmiségre pompa vár
És árulás sújt minden szent hitet

És Becsületet rút gyanú aláz
És szűz Erényt a gaz tiporni kész
És Tökéletest korcs utód gyaláz
És Érc-erőt ront béna vezetés

És Észre láncot doktor Balga vet
És Hatalom előtt néma a Szó
És Egyszerű kap Együgyű nevet
És Rossz-kapitány rabja lett a Jó.

Fáradt vagyok; jobb volna sírba mennem:
Meghalnék, csak ne hagynám el szerelmem!

(Szabó Lőrinc fordítása)

A nemzeti identitás mint alapvető identitás kapcsán, bárhogy is próbáljuk azt mélyebb, másféle jellemzőkkel körülírni vagy megfogalmazni, végül is arra jutunk, hogy nyelvi identitásként határozzuk meg. Szinte ez az egyetlen konkrétum. A kisebbségben élő embereket meghatározza a saját kisebbségi, illetve a többségi közösség, és nem utolsósorban az úgynevezett anyaország közössége. Ők nem lehetnek mások, hiszen minden irányból folyamatosan és fokozottan terhelik azzal, amik. A megkülönböztetés miatt és kötelességtudatból minduntalan szembesülni kényszerülnek a számukra kirendelt azonossággal mind a többségi nemzet részéről, mind pedig a saját kisebbségi közösség részéről. A kisebbségi nem lehet más. És emiatt a paradoxon miatt lesz mégis más. Ő valójában a másság metaforája. Sem ide, sem oda nem tartozik. Nincs saját hazája. De van saját, ám nehezen körülírható önazonossága arról, hogy ő más. Ugyanakkor egyszerre szemléli kisebbrendűségi és felsőbbrendűségi komplexusán keresztül a világot. Alárendelt, és mégis felülről néz. Azt akarja, hogy elfogadják, és azt, hogy más lehessen. Úgy is, mint ahogyan nemzeti identitásában lett más, és úgy is, mint azok, aki megengedhetik maguknak a másság luxusát.

Tulajdonképpen már sokadszorra mondjuk el, hogy miben vagyunk mások, hogy miben hasonlítunk, és már-már blaszfémikusan toljuk elétek azt, amit igaznak gondolunk rólatok és magunkról. A sztereotípiák, a nagy igazságok, a kritikák, a politikai illetve társadalmi felelősség hiánya, kudarca vagy győzelme most és itt nem több, mint inspiráció, nem fontosabb annál a mondanivalónál, ami megtagadja a beszélt, a nemzeti értelemben behatárolt nyelvet. Ha ezt magyarul nem értik, értik majd másként. Magyarul különben is csak a magyarok értenek. Nem érdekel, mi az, ami közös bennünk, vagy mi az, ami megkülönböztet. A nyelv végül is nem a nemzeti tartalmak közlésére rendeltetett, sokkal inkább egyetemes tartalmak megszólaltatására, az egyetemes emberi kifejezésére. Végül is, erről szól ez az előadás. Egy emberi nyelvről. Egy emberi, színházi nyelvről. Ez a színházi történés a nyelv előtti és utáni állapotban létezik, és ez a nyelv esztétikumként, költészetként igaz. Nem akar szavakkal mesélni, sem elmesélhető lenni. A beszélt nyelvet megtagadja, szembeszáll vele. Miért?

Miről is szól Márai Sándor Béke Ithakában című regénye? Egyrészt a mítoszok legendás szereplőinek – Odüsszeusznak, Pénelopénak, Menelaosznak, Helénának a történetét meséli el. De szól a kereszténységről, a kommunizmusról, a demokráciáról, s a szabad akaratról is. Történet a mítoszokról és azok üzenetéről. A Béke Ithakában egy dekadens világgal szembesít minket, mely egy lépésre áll a széteséstől. Az ördögi istenek, az elfelejtett hősök világa ez, s ez a világ megállíthatatlanul hanyatlik. A Béke Ithakában jövője a mi jelenünk, a mi valóságunk a maga jó és rossz tulajdonságaival. A Béke Ithakában története bár az antik világban játszódik, és a huszadik század második felében íródott, csupán egy lépésre van a huszonegyedik századtól.

Fedor Šili