Gazdasági bevándorlókat zárnak egy használaton kívüli színházépületbe valahol Nagy-Britanniában. Különböző kelet-európai országokból érkeztek: egyszerre szeretnének kijutni valahonnan, és bejutni valahová. A kintiek azt ígérték, hogy minden elrendeződik majd, addig nincs más dolguk: várniuk kell. Hét fejezeten keresztül vizsgáljuk ezt a végtelennek tűnő várakozást. A laboratóriumi helyzet kiválóan alkalmas az önvizsgálatra. Rólunk van szó, keletiekről, balkániakról: a kivándorló bevándorlókról. Mit gondolunk a reflexeinkről, a szokásainkról, az örökölt és tanult viselkedési mintáinkról, a bizalmatlanságunkról, az előítéleteinkről, a félelmeinkről és a vágyainkról?

Egyforma emberek vagyunk, mind szeretetre és biztonságra vágyunk. De a vágyaink felé vezető utak nagyon különbözőek lehetnek. Hogyan viseljük a bezártságot? Hogyan formálódik egy közösség? Hogyan bontunk le régi viszonyokat, hogy a helyükre újakat építsünk? Hogyan fogalmazzuk újra a céljainkat? Mit teszünk meg, mit áldozunk föl a túlélésért? Ezek a kérdések különösen érdekesek a magyar-román-szerb vonatkozásban. Milyen emlékek és berögződések határozzák meg ezt a viszonyt? Illetve hogyan írja fölül az etnikai-kulturális különbségeket egy válsághelyzet?