Interjú a FEMMINICITY projektről Kedves Emőke rendezővel
Interjú a FEMMINICITY projektről Kedves Emőke rendezővel
Az európai FEMMINCITY projekt (társfinanszírozó az EU CERV programja) keretében Kedves Emőke, a temesvári Csiky Gergely Állami Magyar Színház rendezője új előadást hozott létre a lengyelországi Wrocław független művészeti egyesület, a Kobietostan számára. A „MATKOPOLIS. Spacer po braku” bemutatója 2025. december 7-én zajlott Wrocławban, az előadás, akárcsak a projekt többi előadása, több fesztiválon is látható lesz. A társadalmi érzékenységet erősítő előadás több kérdést vet fel: miért érzik nemkívánatosnak magukat az anyák a köztereken? Miért léphető át könnyen a szülői intimitás határa, vagyis miért szólnak bele mások olyan könnyen a szülők dolgaiba? Miért nem tekinthető családbarátnak Lengyelország, miközben Európában itt a legalacsonyabb a születések száma? A „MATKOPOLIS” arra hívja a nézőt, hogy a várost az aggodalomal, fáradtsággal, szégyenérzettel terhelt, ugyanakkor a gyermekeikre csodálattal tekintő anyák és apák szemszögéből láttassa.
Művészként mit adott számodra ez a projekt?
Sokat beszélünk a tapasztalatcseréről, arról, mennyire fontos kilépni a saját közegünkből, megismerni más színházak működését. Megtapasztalhattam, hogy az emberek problémái mindenhol nagyon hasonlóak. A projektben részt vevő országokban (Lengyelország, Szerbia, Szlovénia, Franciaország, Románia) a nők hasonló helyzetekkel szembesülnek: Az anyaság, a karrier és a magánélet közti választás, illetve az, hogy a nők a férfiakkal azonos pozíciókban építik a pályájukat – ezek mind ugyanazok az életszakaszok, amelyeken a nők keresztülmennek, és hasonlóan is reagálnak rájuk. Szakmailag ez egy olyan projekt volt, amely nem hivatásos szereplőket is bevont, közösségi színházi fókuszban. A projekt elején sokat gondolkodtunk azon, hogyan nevezzük azokat, akiknek nincs színházi végzettségük, mert nem akartuk az „amatőr színész” kifejezést használni. Azt tapasztaltam, hogy ezek az emberek nyitottabbak voltak, nagy lelkesedéssel éltek a lehetőséggel, sok mondanivalójuk volt, előítéletek és tanult színházi technikák nélkül. Rendkívüli alkalomként élték meg, két hétre félretették a munkájukat, hogy részt vehessenek az előadásban. A szereplők számára ez felszabadító élmény volt: nyitottak, kreatívak voltak, nem voltak gátlásaik.
Ritkák a nőkről szóló, nők által készített projektek. Nőként és alkotóként szerinted mi hiányzik ahhoz, hogy a színház könnyebben elérje a női közönséget?
Készítettem már nőkkel, nőkről szóló előadásokat, de számomra fontosabb, hogy általános közönségnek alkossak. A projektben viszont voltak nők, akiknek jólesett beszélni a saját női létükből fakadó problémáikról: frusztrációkról, feldolgozatlan múltbeli helyzetekről. Segített, hogy ezekről az emlékekről művészi keretben tudtak megszólalni. Három csoportnál is azt láttam, hogy ez egyfajta érzelmi felszabadulást eredményezett nálul. Az előadás mellett fontosak voltak az utána szervezett beszélgetések is: ezek nem a színházi megoldásokról szóltak, hanem a projekt fő témájáról, a nők kiszolgáltatott helyzetéről, és arról, hogyan kapcsolódnak ehhez a project résztvevői. A közönség kérdései is inkább erre irányultak, nem magára az előadásra. Ebben látom a projekt valódi értékét: az előadás kiindulópont, ami lehetőséget ad ezeknek a kérdéseknek a közös átgondolására.
Egy másik országban dolgoztál, lengyel nyelven, független közegben, hivatásos és nem hivatásos szereplőkkel, egy előre meghatározott témával kapcsolatos előadáson. Mi jelentette a legnagyobb nehézséget?
Amikor hazatértem, három napig nehezen találtam vissza a valósághoz. Otthon alaposan felkészültem a próbákra és a bemutatóra, hiszen a helyszínen mindössze néhány hét állt rendelkezésünkre az előadás létrehozására. Szerencsénk volt, hogy egy kiváló lengyel dramaturggal, Sandra Szwarccal dolgozhattunk együtt, aki olyan szöveget írt, amely eltért ugyan az eredeti elképzelésemtől, de az alapvető elemeket megőrizte. A darab egy héttel a próbák előtt készült el. Tudtam, hogy szoros lesz a projekt időkerete, ezért is érkeztem felkészülten Lengyelországba. 2025 augusztusában egyhetes előkészítő időszakunk volt Wrocławban, és ekkor szembesültem azzal, hogy – bár tudok lengyelül – nem beszélem a nyelvet olyan szinten, mint a többiek, akik akadémiai háttérrel érkeztek. Ugyanakkor az is kiderült, hogy fontosabb, hogy a színésznők szabadon, árnyaltan tudják kifejezni magukat, és megértsem őket. Kezdettől fogva lengyelül dolgoztunk, türelmesek voltak velem, így a nyelv végül nem jelentett akadályt.
Az általam rendezett előadás témája a kisgyermekes szülők helyzete a nyilvános terekben: hogyan viszonyul a kortárs városi környezet a babakocsikhoz, a pelenkázáshoz, a szoptatáshoz. Eleinte úgy éreztem, ez nem elég inspiráló téma – anyaként évek óta foglalkoztat, de nem akartam újra ezzel dolgozni. Aztán rájöttem, hogy a wrocławi nők számára ez alapvető kérdés, és rengeteg tapasztalatuk van róla. Az egyik szereplő például egy ritka betegséggel élő gyermeket nevel, nyolc éve otthon gondoskodik róla, és ez volt az első alkalom, hogy kiléphetett ebből a helyzetből és figyelmet érdemlően, művészi közegben szólalhatott meg. Egy másik résztvevőnek nincs gyermeke, mégis közel áll hozzá a téma, mert a barátnői már mind anyák, és emiatt elszigetelődve érzi magát. A résztvevők személyes történeteiből született meg a szöveg.
A bemutató utáni beszélgetésen egy négygyermekes néző azt mondta, hogy az előadás jó, de szomorú, mert az anyaságot feldolgozó előadástól derűsebb hangvételt várt. A mi célunk pontosan az volt, hogy ne a szépségéről beszéljünk, hanem a nehézségeiről.
A bemutatók és az első fesztivál után hogyan értékeled, hogy alakult a téma közönsége?
Wrocławban is felmerült a kérdés, hogy kihez szólunk az előadással. Három teltházas előadásunk volt, és két alkalommal olyan nézők is érkeztek, akik nem tartoztak a megszokott közönséghez. Egy alkalommal gyermekfelügyeletet szerveztünk a szomszédos teremben: az ajtó nyitva volt, a gyerekek bejárhattak, mozogtak, suttogtak, az anyák szoptathattak. Kaotikus volt, a valóság és a színház keveredett, de érdekes módon jól működött, és így azok a nők is el tudtak jönni, akiknek egyébként nem lett volna kire bízniuk a gyerekeiket. Ez hosszabb távon is működő modell lehet, még ha nem is tökéletes.
Mi volt a legnagyobb kihívás?
A projekt előtt megkérdeztem a partnereket, mi okozza a legtöbb nehézséget a nemzetközi együttműködésekben, és azt mondták, általában a kulturális különbségek. Ezt én nem tapasztaltam. Számomra az jelentett nehézséget, hogy egy számomra ismeretlen csapattal, rövid idő alatt kellett előadást létrehozni. Több időre lett volna szükségem az ismerkedésre, hogy művészi szempontból magasabb szintű eredményt érjünk el. Azt gondolom, nehéz, mikor olyan emberekkel kell együttműködni, akiket nem ismerek, nem tudom, milyen készségeik vannak, művészileg hogyan gondolkodnak, és mindezt úgy, hogy a próbákon az idő szorít – ez a legösszetettebb feladat.
