A Tót családnál a nyugalom tiltott szó

Home / Hírek / A Tót családnál a nyugalom tiltott szó

A Tót családnál a nyugalom tiltott szó

 

 

 

 

 

A szöveg a BookHUB-on megjelent kritika magyar nyelvű fordítása.

Örkény István 1966-ban jelentette meg a Tóték című kisregényét, amelyből az évek során Romániában számos színpadi feldolgozás született. Egy egyszerű internetes keresésből is kiderül, hogy Tulceától Brăiláig, valamint az ország különböző magyar nyelvű színházaiban is játszották. Ilyen körülmények között a rendező azt kockáztatja, hogy már semmi újat nem tud mondani, és az eredeti szöveget változtatás nélkül állítja színpadra, a jelen társadalmi-politikai helyzetre való utalások nélkül. Horváth Hunor népes szereplőgárda mellett döntött, hogy megmutathassa a temesvári Csiky Gergely Állami Magyar Színház társulat erényeit. Ugyanakkor bőven élt a jelenre utaló mozzanatokkal is, anélkül, hogy elterelte volna a figyelmet az alapkonfliktusról. A várakozásokkal – vagy inkább az előítéletekkel – ellentétben ez nem feltétlenül etnikumközi konfliktus, hanem az egyik napról a másikra bekövetkező politikai rendszerváltásból fakad, amely tragikusan érinti a kisközösségeket.

Horváth Hunor úgy alakította ki az előadás szerkezetét, hogy minél több síkon érzékeltesse a változásokat. Az egyszerű ok-okozati viszony több ok és egy következmény viszonyává alakul, a nézőknek pedig nagyon figyelmesen kell követniük mindazt, ami történik, hogy a végén össze tudják fogni a cselekmény valamennyi szálát. A rendet nem az események egymásutánja szabja meg, hanem az, hogy következményeik mennyire fontosak a nézőtéren ülők számára. A cselekmény ideje viszonylagossá válik: hol másfél napról van szó, hol már annak a két hétnek a végén járunk, amelyet az őrnagy a Tót család házában tervezett eltölteni. A családtagokat eltérő indítékok vezérlik, amikor a vendég kényelméről gondoskodnak. Bár mindhárman – a frontra küldött fiú anyja, apja és húga – azt szeretnék, hogy a fiú épségben hazatérjen, más-más módon cselekszenek. Ez lehetőséget teremt az erkölcsi ítélkezésre, de a színházi előadáshoz elengedhetetlen konfliktusra is. Nem azért kell előtérbe állítani a közösség sorsát visszafordíthatatlanul befolyásoló mély tragédiákat, hogy hatást keltsenek, hanem hogy a jövőben ne ismétlődhessenek meg. Más szóval: teret kell adniuk az értékítéletnek.

Horváth Hunor a családot állította a középpontba, körülötte kering az egész közösség: az élőben közvetítő kamerák, amelyeket a színészek mindenhová, még a színház kulisszái mögé is bevisznek, vagy az élőben játszó zenekar. És hogy jobban megértsük a Tót család tragédiáját, a fiúnak is arcot adott: ő az előadás teljes ideje alatt jelen van, még a szünetben is. A fiút alakító Hajas Krisztián (kiváló ebben a szerepben) a színpadtól a nézőtér bejáratáig húzódó kifutón halad végig, ami Krisztrus keresztútjává válik: a fiú a lövészárkok földjével borított, szakadt katonai egyenruhában, lassú léptekkel, a történet alakulása szerint időnként meg-megállva járja végig a távot, a Családjával való evilági viszontlátás minden reményétől megfosztott Utat.

Ő a tehetetlenség tükre – a családé és a közösségé –, az abszurditás hordozója, aki nem akarja azt átruházni másra, ezért magára vállalja a végső áldozatot. Kétségbeesése, amellyel a színpadra érve megteszi utolsó lépését ebben a világban, a tetőfokára hág. Ez a pillanat önállóbb, hangsúlyosabb megformálást érdemelt volna, hiszen hosszú előkészítés előzte meg, és a nézők a szenvedéstől való megszabadulásként várták. Az előadáshoz hozzátett dimenzióban az az igazán értékes, hogy a Tóték – maga a szöveg – veszít az abszurd komikumából, ugyanakkor mélyebbé válik azáltal, hogy erkölcsi dilemmákat emel ki: mennyi igazolható a cselekedeteinkből, és mennyi az, ami egyáltalán nem vonható ki az erkölcsi megítélés alól?

A Tót család háza nyitott doboz, papírfalakkal; törékenysége a történelem közvetlen következménye: a falu a Bánságban található, ahol a történelem drámaisága különösen erősen érezhető – talán nem véletlen, hogy a közelben van Săvârșin (Soborsin) is –, és a rendszerváltozás következményei tragikus hangsúlyt kapnak. Mindkét oldalon vannak áldozatok, a túlélők pedig már nem képesek örülni az életnek. Az első rész végén valamennyi színész kórusban énekel egy dalt, amely előrevetíti a tragédiát. A jelenet különös jelentőséget nyer attól, hogy a fiú tehetetlenül nézi a színészektől kiürült színpadot: ez az egyik olyan pillanat, amelynek intenzitása már túlmegy a kényelmesen elviselhető határon. A Tót család házában állandó a sürgés-forgás, minden feldúlt, a cselekmény pedig a házból a templomba vagy a közösség más fontos helyszínére egy forgószínpad segítségével kerül át, amely egyetlen pillanat alatt kicseréli a ház hátsó falát. Kiemelt jelentőséget kap a túlméretezett kereszt a megfeszített Krisztussal, amely egyszer csak fejjel lefelé fordul. Az anya igyekszik visszaerősíteni, és még egy szöget ver Krisztus fejébe. Milyen erős jelkép, mégis milyen nehezen illeszthető az előadás egészébe! Miért mondom ezt? Mert a Horváth Hunor által elgondolt előadásnak vannak kisebb problémái, amelyek az egymásra rakódó rétegekből fakadnak, és ezek között a néző mindvégig fogva marad. A felső réteg kérdése – mit kezdünk a hittel, van-e még helye egy elnyomó politikai rendszer által teljesen szakralitásától megfosztott világban? – és a mélyrétegé – létezik-e kollektív bűn, és ez enyhítheti-e az egyéni bűnt, vagy éppen még súlyosabbá teszi? – nem találkozik ugyanabban a pontban. Az előadás szinte teljes ideje alatt az a frusztráció kísért, hogy lehetetlen döntés előtt állok: a ház három fala közül melyiket figyeljem, hogy ne veszítsem el a cselekmény fonalát, és közben a színészi játék se kerülje el a figyelmemet? Voltak jelenetek, amikor a két élőben közvetítő kamera a színház különböző helyszíneire vitt, miközben a színpadon a színészek folytatták a játékot, a nézőtéren pedig a fiút egyre jobban gyötörte a tehetetlenség. A zenekar megjelenése tovább bonyolítja a cselekmény követését, ami nemcsak az említett frusztrációt, hanem akár fejfájást is okozhat. Végső soron miért kell ennyire túlbonyolítani egy olyan témát, amely megmaradhatott volna az erkölcsi ítéletalkotás vonalán, anélkül hogy Örkény István szövegének szépségéből bármi elveszett volna?

Kevesebb mint két héttel korábban már volt alkalmam látni a társulatot, szintén Bukarestben, de akkor a Bukfeszt – Magyar Színházak Fesztiválja keretében. Tudtam tehát, milyen formában vannak a Macbethben játszó színészek. Ennek ellenére kellemes meglepetés volt Hajas Krisztiánt olyan szerepben látni, amely minden szempontból próbára teszi. Egyetlen kimondott szó nélkül képes az elveszett józan ész hangjává válni, és magán hordozni egy olyan helyzet abszurditását, amelyből senki sem kerülhet ki győztesen. Borbély B. Emília és Mátyás Zsolt Imre nagyon jók az anya és az apa szerepében. Párosuk Ionesco darabjainak házaspárjait juttatta eszembe. Nem lehetett könnyű tartalmas szerepeket felépíteniük, miközben körülöttük szüntelen mozgás zajlott, amely könnyen végzetesen háttérbe szoríthatta volna őket. Az őrnagy Bandi András Zsoltban megfelelő alteregóra talál. Érdemes megjegyezni, hogy az általa beszélt román nyelven erősen érződik a helyi sajátosság: a román anyanyelvűek számára szokatlan hangsúlyok, enyhén eltorzított szavak és hasonlók. Mindez azonban túlzások nélkül jelenik meg, ettől válik hitelessé a játéka. Tóth D. Zsófia alakításában a mesélő nélkülözhetetlen szereplővé válik, az átalakulás újabb tükrévé, bár amit elmesél, abból nagyrészt hiányzik a tragikum. Balázs Attilát, a postás szerepében, legszívesebben hazavinné az ember, hogy megóvja a történelem valamennyi félreértésétől és abszurditásától. Ami azonban különösen tetszett a játékában, az az eszköztakarékosság: kevés gesztussal dolgozik, és néhány mozdulatból képes kapcsolatokat felépíteni. Golicza Előd díszletei a rendezői koncepciót szolgálják: törékeny, mulandó, ugyanakkor hideg anyagok keveréke, mintha semmi sem tudná megőrizni egy békeidőben otthonos ház melegét. Az előadás koreográfiáját Matilde J. Ciria és Baczó Tünde jegyzi. Úgy gondolom, komoly munkát fektettek a mozgásútvonalak kialakításába, hogy az előadás gördülékenyebbé és lendületesebbé váljon. A háború vége és a politikai rendszerváltozás ugyanis előre nem látható következményekkel jár. A zene alapvető szerepet játszik az előadásban: a két zeneszerző, Cári Tibor és Kolozsi Tamás egyaránt felhasználta a magyar népzenére jellemző motívumokat és a hangszerek sajátos érzelmeket közvetítő képességét.

Horváth Hunor rendezésében a Tóték a rendező művészi kiáltványa. Ebből a szempontból teljesen meg vagyok győződve arról, hogy egy esztétikai vita logikája mentén építette fel. Lehet vitatkozni azzal, ahogyan dramaturgiai szempontból Örkény István szövegéhez viszonyul; maga az eltérő álláspont is értékes gondolatokat és véleményeket szülhet, amelyekből a rendező a jövőben maga is meríthet. E vitán túl azonban a temesvári Csiky Gergely Állami Magyar Színház társulata elismerést érdemel amiért művészi felelősséggel vállalta az előadást, amely nem véletlenül került be a 2026-os Országos Színházi Fesztivál válogatásába.

 

 

Az oldalunk sütiket használ!


Weboldalunk a felhasználói élmény fokozása, illetve a biztonságos és optimális böngészés érdekében sütiket használ. Leírásuk és a süti használati politikája itt tekinthető meg.

Kérjük olvassa el adatvédelmi tájékoztatónkat is!

Süti választás