Száva Enikő: Macbeth betonban
Száva Enikő: Macbeth betonban
Próbanapló
Van valami abszurd abban, hogy egy gyártelepen, Temesvár egykori textilgyárának felújított melléképületében azt hallja az ember: „Szemet tágíts, szívnek gyászt hozz, / Jöjj mint árnyék, s úgy is távozz.” Nem valami régi drámaíró kísért, királydráma készül a betonfalak között, a Csiky Gergely Állami Magyar Színház Aradi úti próbatermében. A környéken céges raktárak, kisebb-nagyobb műhelyek, a közvetlen szomszédban egy kutyatenyésztő bűzlő telepe - az állatvédőknek ezt látniuk kell, szerencsétlen foxterrierek egymás hegyén‑hátán zsúfolódnak az inkább madaraknak szánt kalitkáikban. Odébb az elhagyott gyárépület vaskeretes ablaksorai tátonganak üresen, minden üvegszem kitörve. Itt még a gyilkos szándék is rozsdaszín árnyalatot kap - ez jut eszembe, amikor két keréken begurulok a gyártelep udvarára.
Egy párbeszédjelenet közepébe érkezem, András Gedeon Macbethje és Tóth D. Zsófi Lady Macbethje az első pillanattól hiteles. Nem sokkal később tömegjelenet és kardgyakorlat, nem ügyetlenek a társulat vívói.
Stefano Tè olasz rendező a karmester, akit a temesváriak és a TESZT (Temesvári Eurorégiós Színházi Találkozó) visszatérő vendégei grandiózus utcaszínházi produkcióiból ismerhetnek. A modenai Teatro dei Venti alapítójaként korábban olyan előadásokat hozott a Bánságba, amelyek hatalmas mozgó szerkezeteikkel (óriáshajóval!), zenészeikkel és akrobatáikkal köztereket laktak be és nézők százait nyűgözték le. Stefano ezúttal egészen más irányból közelít a színházcsináláshoz. A próbákon szándékosan lecsupaszított színházi nyelv rajzolódik ki, kevés tárgy, minimalista látvány. „Egy ilyen beltéri környezetben vissza kell térni a lényeghez, egy olyan színházi nyelvhez, amelyben a test és a szöveg áll a középpontban” – mondja az olasz mester, akit a próbaszünetben arról faggattam, miért Shakespeare, és miért éppen Macbeth.
Azért esett a Macbethre a választása – mondja –, mert a darabot nem történelmi tragédiaként, inkább a társadalom, a közösségek működésének történeteként olvassa. Az utóbbi időben sokat foglalkoztatja az ember sérülékenysége, és különösen érdekli a hatalomhoz való viszony: „Minél mélyebbre ásunk ebben a szövegben, annál inkább kirajzolódik előttünk az embernek a hatalomhoz való viszonya. Shakespeare szinte matematikai pontossággal írta ezt le, és az is kitűnik, hogy ez a viszony az évszázadok alatt semmit sem változott.”
Nincs törés abban, amit az utcán és amit itt, belső térben csinál – hangsúlyozza –, a lenyűgöző látványt nyújtó Moby Dick című előadása, amely tulajdonképpen a városi terekben végzett egyik művészeti kutatásának eredményeként született, ugyanúgy az ember sérülékenységének témáját járja körül; a Macbeth kapcsán sem a gyilkos brutalitás érdekli, hanem az a működési forma, ahogyan a hatalom lassan mindenkit beszippant. „Ráadásul a Moby Dickben is volt kórus” – fűzi hozzá a produkció dramaturgja, Stefano állandó alkotótársa, Vittorio Continelli, utalva a közös koncepcióra: a kórus megjelenítésével azt kívánják hangsúlyozni, hogy a hatalomváltás mindig vért követel, az agresszió pedig szerves része egy működő társadalomnak. „A színpadon a kórus egy olyan organizmusként működik, amely magába olvasztja az embereket, elnyeli, majd visszaöklendezi őket. „Nem látunk földön heverő holttesteket; mindent elnyel az a gigantikus szerv, amelyet a színészek teste alkot” – magyarázza. A rendező pedig továbbviszi a gondolatot: „Nem akarjuk konkrétan megjeleníteni az erőszakot, stilizált formákat keresünk, melyek kifejezik az erőszakkal szembeni távolságtartásunkat, és igyekszünk végiggondolni, hogyan maradhatunk végig következetesek az általunk legjobbnak talált megoldási formákhoz.”
Kérdezni sem kell, hogyan kapcsolódik a tervezett előadás az évad „Divergenciák” tematikájához: a produkció véres csatával kezdődik - a boszorkányok erről beszélnek a darab elején -, és véres csatával ér véget, miközben végig ott lüktet a szövegben az emberi élet törékenysége.
A két olasz alkotó újabb kísérletként tekint a munkára, azt kutatják, milyen színházi nyelv lehet ma érvényes és életképes egy klasszikus, a világ- és az európai hagyomány részeként számon tartott darab bemutatásakor: „Shakespeare művén keresztül magáról a színházról szeretnénk beszélni” – mondja Stefano, és visszatér a korábbi gondolathoz: "talán újra meg kell tanulni egyszerűen színházat csinálni, nem szegényesen, nem kompromisszumként, hanem tudatosan lehántva róla mindazt, ami az elmúlt években rárakódott. Kevesebb technika, kevesebb látvány, több jelenlét". A rendező szerint ma már az olasz kulturális szféra is egyre nehezebb helyzetben van; források szűnnek meg, előadóterek tűnnek el, a színház pedig lassan kénytelen újragondolni saját létezését, működését. Úgy véli, ebben a helyzetben már nem lehet gigantikus produkciókban gondolkodni, és nem csak pénzügyi értelemben, hanem mert mintha maga a kor sem ezt kívánná. Mindez azonban nem valamiféle puritán, aszkéta színházat jelent, éppen ellenkezőleg, azt keresi, hogyan lehet minimális eszközökből intenzív, nagy erejű színházi élményt létrehozni, ahol a látvány nem díszletből vagy gépezetből születik, hanem a testek látványából és a feszültségéből. Vittorio szerint aMacbeth-szöveg nem múzeumi darab, és azért működhet ma is, mert egyszerre több síkon is aktuális: politikai dráma, háborús történet, a hatalmi mechanizmus lenyomata, az egyén értékrendjének szétesése és közösségi erőszak egyben.
A próbát nézve az embernek az a benyomása támad, hogy a Macbeth organikusan illeszkedik ehhez a félindusztriális térhez. A falakból, a díszletből, sőt magából a szövegből is mintha eltűnne minden fölösleg. Abból, ami megmarad, egy másfajta színház kezd kirajzolódni – az, amelyről Stefano Tè és Vittorio Continelli beszél. Már most érdemes jegyet váltani a bemutatóra.
Bemutató: 2026. május 23., Színházüzem - UTT (Calea Aradului 48.)
