Műsor

Ernesztó keresztszalag-szakadásból lábadozik. Elvették tőle a kedvenc szerepét a színházban, és elvették azt is, ami mindig a biztos mankót jelentette számára: a foci eufóriáját. Nesze neked mankó! De mégis, ki vette el? Az élet? A sors? Mint mindig? Létezik, hogy már előtte sem volt boldog? Itt az idő sebészkést ragadni! Hősünk magába néz, és látja, hogy a szálak egészen 1994-ig vezetnek vissza, amikor az Olaszország–Bulgária világbajnoki elődöntőben Gianluca Pagliuca tökéletes ütemben lép ki Lecskov mélységi indítására… De felbukkan még a Tücsök és a Hangya, az érsemjéni aranycsapat, 50 ezer euró kártérítés, a nagymama lábkenőcse és egy rogyásig terített születésnapi asztal is. Minden mindennel összefügg – ezért olyan nehéz a gyógyulás.

Valahol az öreg Föld hátán él egy kíváncsi, teljesen hétköznapi kamaszfiú. Nem messze tőle, a temető árnyékában lakik egy hasonló korú vámpírkölyök, aki – láss csodát – nem bírja a hemoglobint: ételintoleranciája van! Mindketten halálosan unják a szülinapi zsúrokat, a tolakodó kérdésekkel bombázó rokonokat – nyilvánvaló, hogy összebarátkoznak. Miért is ne? Egy vámpírhúg is melléjük szegődik, így hármasban bujkálnak a szülők, az éhes vámpírok és a túlbuzgó vámpírvadász elől, együtt sodródnak kalandról kalandra, hol a gyerekszobában, hol a koporsólakás környékén, hol a parfümverseny orrfacsaró illatfelhői között. És együtt álmodják meg, milyen lehetne a közös jövő, ahol nem kellene rejtegetniük a barátságukat.A Barátom, a vámpír a MárkusZínház és a temesvári Csiky Gergely Állami Magyar Színház közös, felnőtteknek is szóló bábelőadása, amelyben Temesvár a kamaszok szemszögéből jelenik meg, és folyamatosan átalakul: egyszer ódon, titkokkal teli város, máskor futurisztikus metropolisz, ahol a bábok kifejező mozdulatokkal, kortárs zene ritmusára kelnek életre. Az előadás sokféle nézőpontot kínál: a gyerekek a kalandot, a felnőttek saját világuk tükörképét fedezhetik fel.Az előadást nyolcéves kortól ajánljuk.

Ki az, aki ne szeretne gazdag lenni, kevés munkával sok pénzt keresni, szép ruhákban járni, nagyobb házban lakni?Jankó is csak ennyit szeretett volna, ezért fogott a kezébe vándorbotot, és indult neki a világnak. És mivel ez a világ a mesék világa volt, még annál is többet nyert, mint amennyit remélt. A kincsek mellett övé lett egy igazi tündér szerelme. Itt a vége? Ennyi a mese? Dehogy van vége, még csak most kezdődik igazán. Ami könnyen jött, hamar megy – a tündér odavan. Most érzi csak Jankó, hogy a sok kincs, a szép ruha, a nagy ház semmit sem ér, ha nincs itt az, akivel meg akarja osztani.Elő hát a vándorbotot, és újra neki a világnak. Nem érdekli már se arany, se cicoma, csak az a gyönyörű tündér itt lenne még egyszer vele. Érte még magával az ördöggel is megküzdene. (Meg is fog.)

A Thomas Vinterberg Festen című filmjének forgatókönyve nyomán készült előadás egy család ünnepi ceremóniájából, egy köztiszteletben álló polgári család pátriárkájának születésnapjából indul. A vacsora közepén a legidősebb fiú köszöntőt mond, ezzel felborítja az ünnep rendjét: leleplez egy, az egész családot érintő abúzus- és elhallgatástörténetet. Ettől a pillanattól kezdve az asztal az emlékezés és a tagadás csataterévé válik: egymásnak feszül az igazság és az azt rejtegető összes beidegződés. A színpadi tér többféle értelmet nyer: az ünnep meghívottai egyben nézők is, az előadás pedig egy leleplezésláncolat. Egy rítus, amely egy olyan légkörben, ahol a showműsorok felszínes szórakoztatása mellett a vallomások nyers ereje is jelen van, akár beilleszthető az ünnepi műsorba. Az előadás így folyamatosan a személyes trauma és a kollektív elhallgatás politikai dimenziója között mozog. A Festen nem csupán egy családi történet, hanem egy lenyomata is annak a működési formának, ahogyan a különböző közösségek védelmezik a saját titkaikat – legyen szó családokról, társadalmi csoportokról, intézményekről. Az ünnep olyan kontextust teremt, ahol az összejátszás lelepleződhet, az igazság pedig többé nem hagyható figyelmen kívül.A Nordiska ApS ügynökség engedélyével – www.nordiska.dkBo hr. Hansen színpadi adaptációja Thomas Vinterberg és Mogens Rukov Festen című filmje alapján.

Néptáncszínházi előadás egy felvonásbanTükörbe néztem, a Szépség tükre volt, a szerelem játszott benne, meg a viszontszerelem. Tükrömbe néztem, nem láttam magam. Tükrödbe néztem, magunkat láttam.„Az embernek csak az arca ismerhető, de az arca nem ő. Ő az arca mögött van. Láthatatlan.”Hányszor éltünk Gárdonyi szavaival, hányszor hivatkozunk Attila ivadékaira, hányszor kérdeztük, hogyan szeressük székely véreink? Mit mutat a tükör egy tükrös szív közepén, ha székelyest járunk?Emlékeink felvirágozva szépen, ha rátok gondolunk, ti régi táncosok, ti régi öregek, ti régi szívesek!A Tükör című előadásban a Háromszék Táncszínház fölvonultatja a székely vidékek megannyi táncát Erdővidékről, Sóvidékről, Gyimesből, a mezőségi székelyektől, a Gyergyói- és a Csíki-medencéből. Ifjabb Zsuráfszky Zoltán régi gyűjtőutakra, nagy találkozásokra emlékezve keresi a tükröt mai magunkról, megbontva a táncantológiák szokásos rendjét. A táncházmozgalom leendő, harmadik generációjának lábára komponál új figurákat ifj. Csoóri Sándor új zenéire, a Háromszék együttesének kiváló muzsikusaival karöltve. Néhány kép erejéig felvillannak e tükörben Nagypál Anett, Kádár Ignác, Melles Endre és Tókos Attila koreográfiái is.

Egyszer volt, hol nem volt, a Rekettyés-árkon is túl, de még a Kopasz-dombon is túl, ott, ahol a kurtafarkú malac túr... volt egyszer egy szegény ember, úgy hívták, hogy Csalóka. Csalafinta volt őkelme, mindenkit csak ugratott, heccelt, folyton viccelt, tréfált. De csak azokat csapta be, akik rászolgáltak, például a dölyfösöket, a nagyképűeket, a morcosakat, a nagypofájúakat, az öntelteket, a hencegőket, és legesleginkább… na, de mindent nem árulhatok el, inkább gyere, nézd meg magad!

Egyszer volt, hol nem volt, a Rekettyés-árkon is túl, de még a Kopasz-dombon is túl, ott, ahol a kurtafarkú malac túr... volt egyszer egy szegény ember, úgy hívták, hogy Csalóka. Csalafinta volt őkelme, mindenkit csak ugratott, heccelt, folyton viccelt, tréfált. De csak azokat csapta be, akik rászolgáltak, például a dölyfösöket, a nagyképűeket, a morcosakat, a nagypofájúakat, az öntelteket, a hencegőket, és legesleginkább… na, de mindent nem árulhatok el, inkább gyere, nézd meg magad!

„Az egészen világos, hogy a Cseh Tamás-i életmű jelentősen túlmutat a tényleges dalokon, előadásokon. Elég, ha arra gondolsz, hogy az emberek nem azt mondják: „Énekelsz valami Cseh Tamás-dalt?”, hanem csak annyit, hogy „Énekelsz Csehtamást?”„Mindenesetre szeretek hinni egyfajta folytonosságban, hogy viszonyban vannak az alkotói világok, hatnak és reflektálnak egymásra.”Beck Zoli szavai Fodor Sándor „Énekelsz Csehtamást?” című könyvéből.Valami nagyon hasonló a Minden álmunkban kiindulópontja is. Így gyűltünk össze. Mindannyian énekelnénk. És fogunk is! Egyenként, közösen. Ünneplünk, mert azt mindig lehet. Most éppen azt, hogy énekelhetünk, hogy énekelhetünk Csehtamást, hogy alkotói világaink hathatnak és reflektálhatnak egymásra, azt, hogy vannak álmaink, és azt, hogy van, ami mindegyikben visszatér.Ez fog történni az Oroszlános-ház dzsungelében.)„Egy mosókonyhában jól kitaláltam azt, hogy mi lesz.” Cseh Tamás – Ten Years After----Az előadás a ProTeszt Egyesület támogatásával jött létre.

Köztünk élnek. Láttuk őket a hírekben, hallottuk a történeteiket, eljutott hozzánk a szomszédok sustorgása. Ők ülnek a park legtávolabbi padjain, ők kérnek mindig bocsánatot, ők azok, akik nem igazán néznek mások szemébe, akik túl sok sminket viselnek, akikről elfordítjuk a tekintetünket, mert zavarna, ha a szemükbe kellene néznünk. Látjuk őket. De ismerjük is? Megkérdeztük tőlük valaha, milyen döntéseket hoztak, milyen utat jártak, milyen küzdelmeket vívtak? Rákérdeztünk valaha, honnan az őket körüllengő szomorúság, honnan azok a vágások és zúzódások? Megkérdeztük-e tőlük, honnan az a belső késztetésük, amely tovább viszi őket, amely lehetővé teszi, hogy lélegezzenek, hogy kitartóan vágyjanak egy jobb életre, a megérkezésre, az otthonra, a Boldogság utca 12/A-ra? Ez a szöveg legyen az ő hangjuk. Az ő kimondatlan, kényelmetlen igazságuk. Az előadás az európai uniós „FemminiCity” projekt keretében valósult meg, a CERV program támogatásával.

Egyszer volt, hol nem volt, a Rekettyés-árkon is túl, de még a Kopasz-dombon is túl, ott, ahol a kurtafarkú malac túr... volt egyszer egy szegény ember, úgy hívták, hogy Csalóka. Csalafinta volt őkelme, mindenkit csak ugratott, heccelt, folyton viccelt, tréfált. De csak azokat csapta be, akik rászolgáltak, például a dölyfösöket, a nagyképűeket, a morcosakat, a nagypofájúakat, az öntelteket, a hencegőket, és legesleginkább… na, de mindent nem árulhatok el, inkább gyere, nézd meg magad!

Ernesztó keresztszalag-szakadásból lábadozik. Elvették tőle a kedvenc szerepét a színházban, és elvették azt is, ami mindig a biztos mankót jelentette számára: a foci eufóriáját. Nesze neked mankó! De mégis, ki vette el? Az élet? A sors? Mint mindig? Létezik, hogy már előtte sem volt boldog? Itt az idő sebészkést ragadni! Hősünk magába néz, és látja, hogy a szálak egészen 1994-ig vezetnek vissza, amikor az Olaszország–Bulgária világbajnoki elődöntőben Gianluca Pagliuca tökéletes ütemben lép ki Lecskov mélységi indítására… De felbukkan még a Tücsök és a Hangya, az érsemjéni aranycsapat, 50 ezer euró kártérítés, a nagymama lábkenőcse és egy rogyásig terített születésnapi asztal is. Minden mindennel összefügg – ezért olyan nehéz a gyógyulás.

Köztünk élnek. Láttuk őket a hírekben, hallottuk a történeteiket, eljutott hozzánk a szomszédok sustorgása. Ők ülnek a park legtávolabbi padjain, ők kérnek mindig bocsánatot, ők azok, akik nem igazán néznek mások szemébe, akik túl sok sminket viselnek, akikről elfordítjuk a tekintetünket, mert zavarna, ha a szemükbe kellene néznünk. Látjuk őket. De ismerjük is? Megkérdeztük tőlük valaha, milyen döntéseket hoztak, milyen utat jártak, milyen küzdelmeket vívtak? Rákérdeztünk valaha, honnan az őket körüllengő szomorúság, honnan azok a vágások és zúzódások? Megkérdeztük-e tőlük, honnan az a belső késztetésük, amely tovább viszi őket, amely lehetővé teszi, hogy lélegezzenek, hogy kitartóan vágyjanak egy jobb életre, a megérkezésre, az otthonra, a Boldogság utca 12/A-ra? Ez a szöveg legyen az ő hangjuk. Az ő kimondatlan, kényelmetlen igazságuk. Az előadás az európai uniós „FemminiCity” projekt keretében valósult meg, a CERV program támogatásával.

Volt egyszer, hol nem volt egy székelyföldi kislány, aki egyszer csak észrevette, hogy már nem is kislány, hanem elvált, negyven pluszos nő. Becsületes neve is volt: Kicsike, Mókuska, Dundus. Még portré is készült róla! Igaz, sajnos félbemaradt. Ki fogja befejezni? Egyáltalán, biztos, hogy ő van a képen? Biztos róla szól a mese? Ki tudja a mese végét? Apuka mindig azt mondta: „majd kialakul”.

A Macbeth a rend felbomlásának tragédiája, alászállás az emberi lélek mélységeibe. Ugyanakkor a hatalom tragédiája is: egy agresszív, anarchikus hatalomé. A főhős trónra jutása villámgyors, akárcsak a bukása. Tanúi vagyunk annak, ahogyan megsemmisül egy értékrend, és a hamvaiból egy új világ születik. Az előadás kórusszerű: a szereplők végig a színpadon vannak, egyetlen testként mozognak, ebből a testből válnak ki a jelenetek és a figurák. Bár mindenki meghal, senki sem marad a földön. Visszatérnek a kórusba egy örök körforgásban, amely – az élet körforgásához hasonlóan – a hatalom folyamatos megújulását jelképezi. A produkció a Bukaresti Olasz Kultúrintézet támogatásával valósult meg.

Köztünk élnek. Láttuk őket a hírekben, hallottuk a történeteiket, eljutott hozzánk a szomszédok sustorgása. Ők ülnek a park legtávolabbi padjain, ők kérnek mindig bocsánatot, ők azok, akik nem igazán néznek mások szemébe, akik túl sok sminket viselnek, akikről elfordítjuk a tekintetünket, mert zavarna, ha a szemükbe kellene néznünk. Látjuk őket. De ismerjük is? Megkérdeztük tőlük valaha, milyen döntéseket hoztak, milyen utat jártak, milyen küzdelmeket vívtak? Rákérdeztünk valaha, honnan az őket körüllengő szomorúság, honnan azok a vágások és zúzódások? Megkérdeztük-e tőlük, honnan az a belső késztetésük, amely tovább viszi őket, amely lehetővé teszi, hogy lélegezzenek, hogy kitartóan vágyjanak egy jobb életre, a megérkezésre, az otthonra, a Boldogság utca 12/A-ra? Ez a szöveg legyen az ő hangjuk. Az ő kimondatlan, kényelmetlen igazságuk. Az előadás az európai uniós „FemminiCity” projekt keretében valósult meg, a CERV program támogatásával.

A Macbeth a rend felbomlásának tragédiája, alászállás az emberi lélek mélységeibe. Ugyanakkor a hatalom tragédiája is: egy agresszív, anarchikus hatalomé. A főhős trónra jutása villámgyors, akárcsak a bukása. Tanúi vagyunk annak, ahogyan megsemmisül egy értékrend, és a hamvaiból egy új világ születik. Az előadás kórusszerű: a szereplők végig a színpadon vannak, egyetlen testként mozognak, ebből a testből válnak ki a jelenetek és a figurák. Bár mindenki meghal, senki sem marad a földön. Visszatérnek a kórusba egy örök körforgásban, amely – az élet körforgásához hasonlóan – a hatalom folyamatos megújulását jelképezi. A produkció a Bukaresti Olasz Kultúrintézet támogatásával valósult meg.

Az elsőtől az utolsóig egy olyan előadás, amely a művészet, a történelem és a szociológiai elemzés metszéspontjában helyezkedik el. A test, a hang, a tárgyszínház, a legfrissebb tudományos kutatások és a személyes történetek eszközeivel nyit teret a menstruációról szóló nyilvános párbeszédnek – amely az emberiség felének életében az egyik legmegszokottabb, mégis az egyik leginkább stigmatizált mindennapi jelenség. A menstruáció nem csupán biológiai folyamat, hanem történelmileg és társadalmilag meghatározott tapasztalat, tele paradoxonokkal, mítoszokkal, láthatatlan aspektusokkal és kontrollmechanizmusokkal. Nemcsak a hormonok és a higiénia kérdése, hanem a hatalomé, a társadalmi normáké, a nyelvé és a gazdaságé is. A menstruáció pusztán testi funkció vagy inkább egyfajta osztályozási eszköz, amely elválasztja azokat, akik megszólalhatnak, azoktól, akiket elhallgattatnak? Amely meghatározza, mikor számít egy nő hasznosnak és mikor válik láthatatlanná? Hogyan beszélhetünk a menstruációról - a művészeten keresztül, tudományosan, az iskolában vagy otthon?Az előadás az alkotócsapat kollektív kutatásának eredményeként jött létre, amely a menstruációt politikai és esztétikai tényként értelmezi, és különböző performatív eszközökkel arra hív, hogy újragondoljuk a női testhez, a menstruációs vérhez és az idő körkörösségéhez való viszonyunkat.

Az elsőtől az utolsóig egy olyan előadás, amely a művészet, a történelem és a szociológiai elemzés metszéspontjában helyezkedik el. A test, a hang, a tárgyszínház, a legfrissebb tudományos kutatások és a személyes történetek eszközeivel nyit teret a menstruációról szóló nyilvános párbeszédnek – amely az emberiség felének életében az egyik legmegszokottabb, mégis az egyik leginkább stigmatizált mindennapi jelenség. A menstruáció nem csupán biológiai folyamat, hanem történelmileg és társadalmilag meghatározott tapasztalat, tele paradoxonokkal, mítoszokkal, láthatatlan aspektusokkal és kontrollmechanizmusokkal. Nemcsak a hormonok és a higiénia kérdése, hanem a hatalomé, a társadalmi normáké, a nyelvé és a gazdaságé is. A menstruáció pusztán testi funkció vagy inkább egyfajta osztályozási eszköz, amely elválasztja azokat, akik megszólalhatnak, azoktól, akiket elhallgattatnak? Amely meghatározza, mikor számít egy nő hasznosnak és mikor válik láthatatlanná? Hogyan beszélhetünk a menstruációról - a művészeten keresztül, tudományosan, az iskolában vagy otthon?Az előadás az alkotócsapat kollektív kutatásának eredményeként jött létre, amely a menstruációt politikai és esztétikai tényként értelmezi, és különböző performatív eszközökkel arra hív, hogy újragondoljuk a női testhez, a menstruációs vérhez és az idő körkörösségéhez való viszonyunkat.

„Nálam van ez a táska, benne minden… és készen állok a harcra” – mondja az egyik wrocławi édesanya. Miért a „harcra”? Vajon a modern város valóban figyelembe veszi a szülőket és az ő igényeiket? Járdaszegélyeket süllyesztenek, mosdókat alakítanak át, egyre több az oktatási és kulturális program. És mégis – valami nem működik. Miért érzik még mindig úgy az anyák, hogy nem kívánatosak a közterekben? Miért elfogadható, hogy egy idegen benyúljon a babakocsiba és kérdés nélkül megigazítsa azt, amit szükségesnek tart? Lengyelországban a legalacsonyabb a születési arány Európában. Honnan ered hát ez az ellenségesség a kisgyermekes szülőkkel szemben? Miért mondják olyan sokan közülük, hogy csak külföldön érzik magukat igazán elfogadottnak? Az Anyapolis. Egy séta a hiány között arra hív, hogy a várost az anyák és apák szemével nézzük. Olyan szemekkel, amelyek néha félelemmel tekintenek ártalmatlannak tűnő aknafedőkre, néha örömmel a gyermekeikre, és néha – szégyenkezve – egy villamosra, amelyre nehéz feltenni a babakocsit, valamint az ezzel járó bűntudatra.

Adottak Tóték, valahol egy bánsági faluban. Egyetlen fiuk a fronton, a második világháborúban. A fiú javaslatára az idegkimerült őrnagy pihenőszabadságra érkezik a családhoz. Tóték úgy fogadják a katonatisztet, mintha a fiú sorsa kizárólag a vendégszeretetüktől függne: lábujjhegyen járnak, minden hóborthoz alkalmazkodnak – pedig már az is kérdéses, hogy a fiú és az őrnagy a front ugyanazon oldalán áll-e még. Eleinte a remény irányítja a behódolást, de később már nem marad más eszköz az őrülettel szemben, csak az engedelmesség. Meddig tűrhető a kiszolgáltatottság, ha a döntést a szeretet vezérli? Mikor veszi át az uralmat a félelem, és hogyan válik ez az állapot normalitássá?Horváth Hunor rendezésében a Tóték fekete humorral tapasztott mementó: a világ széthullása nem egy látványos pillanat, sokkal inkább egy apró repedés a vakolaton, ami lassan, alattomosan terjed.Az előadást 14 éven felüli nézőinknek ajánljuk.

„Nálam van ez a táska, benne minden… és készen állok a harcra” – mondja az egyik wrocławi édesanya. Miért a „harcra”? Vajon a modern város valóban figyelembe veszi a szülőket és az ő igényeiket? Járdaszegélyeket süllyesztenek, mosdókat alakítanak át, egyre több az oktatási és kulturális program. És mégis – valami nem működik. Miért érzik még mindig úgy az anyák, hogy nem kívánatosak a közterekben? Miért elfogadható, hogy egy idegen benyúljon a babakocsiba és kérdés nélkül megigazítsa azt, amit szükségesnek tart? Lengyelországban a legalacsonyabb a születési arány Európában. Honnan ered hát ez az ellenségesség a kisgyermekes szülőkkel szemben? Miért mondják olyan sokan közülük, hogy csak külföldön érzik magukat igazán elfogadottnak? Az Anyapolis. Egy séta a hiány között arra hív, hogy a várost az anyák és apák szemével nézzük. Olyan szemekkel, amelyek néha félelemmel tekintenek ártalmatlannak tűnő aknafedőkre, néha örömmel a gyermekeikre, és néha – szégyenkezve – egy villamosra, amelyre nehéz feltenni a babakocsit, valamint az ezzel járó bűntudatra.

A D.R.I.F.T a demokrácia mély válságát és az empátiára, valamint szolidaritásra épülő politikai alternatívák sürgető szükségességét vizsgálja. Az előadás egy erőteljes felismeréssel indul: a női választójogért folytatott több mint egy évszázados küzdelmek ellenére sincs olyan politikai párt, amely programjának középpontjába helyezné a nők és kisebbségek egyenlőségét és jogait. A darab középpontjában egy alapvető kérdés áll: miért kellene a nőknek részt venniük a politikában? Ez a kérdés vezeti végig az élményt és párbeszédet nyit a közönséggel. Az előadás a művészetet és a civil cselekvést ötvözi, hogy gondolkodásra és részvételre ösztönözzön, a színház terét pedig részvételi és együttműködő térré alakítja. A D.R.I.F.T egy olyan immerzív élményt kínál, ahol mindenki vitázhat és közösen képzelhet el prioritásokat, stratégiákat, intézkedéseket egy befogadóbb és egyenlőbb jövő megteremtéséhez. Célja, hogy szembeszálljon a jelenlegi reménytelenséggel és a stratégiai irányok hiányával, miközben arra hívja a közönséget, hogy konkrét jövőbeli megoldásokat képzeljen el.

A D.R.I.F.T a demokrácia mély válságát és az empátiára, valamint szolidaritásra épülő politikai alternatívák sürgető szükségességét vizsgálja. Az előadás egy erőteljes felismeréssel indul: a női választójogért folytatott több mint egy évszázados küzdelmek ellenére sincs olyan politikai párt, amely programjának középpontjába helyezné a nők és kisebbségek egyenlőségét és jogait. A darab középpontjában egy alapvető kérdés áll: miért kellene a nőknek részt venniük a politikában? Ez a kérdés vezeti végig az élményt és párbeszédet nyit a közönséggel. Az előadás a művészetet és a civil cselekvést ötvözi, hogy gondolkodásra és részvételre ösztönözzön, a színház terét pedig részvételi és együttműködő térré alakítja. A D.R.I.F.T egy olyan immerzív élményt kínál, ahol mindenki vitázhat és közösen képzelhet el prioritásokat, stratégiákat, intézkedéseket egy befogadóbb és egyenlőbb jövő megteremtéséhez. Célja, hogy szembeszálljon a jelenlegi reménytelenséggel és a stratégiai irányok hiányával, miközben arra hívja a közönséget, hogy konkrét jövőbeli megoldásokat képzeljen el.

Az előadás a nőgyűlölő sztereotípiák és a femicídium kapcsolatát vizsgálja, és egy olyan alkotói folyamat során jött létre, amelyben több mint 50 újvidéki résztvevő vett részt – különböző generációkból, eltérő iskolai háttérrel és foglalkozással. „Amikor femicídiumról beszélünk, általában kizárólag a következményekről és az elkövető megbüntetéséről esik szó, nem pedig az okokról. Ez az előadás viszont arról szól, hogyan normalizálja a kultúra – amit kultúrának nevezünk – az erőszakot. Ezt megtaláljuk a rádióban szóló dalokban, a könyvekben és a filmekben is, amelyek olyan attitűdöket és értékeket közvetítenek, amelyek erősen megkérdőjelezhetők és normalizálják az erőszakot.”

Az előadás a nőgyűlölő sztereotípiák és a femicídium kapcsolatát vizsgálja, és egy olyan alkotói folyamat során jött létre, amelyben több mint 50 újvidéki résztvevő vett részt – különböző generációkból, eltérő iskolai háttérrel és foglalkozással. „Amikor femicídiumról beszélünk, általában kizárólag a következményekről és az elkövető megbüntetéséről esik szó, nem pedig az okokról. Ez az előadás viszont arról szól, hogyan normalizálja a kultúra – amit kultúrának nevezünk – az erőszakot. Ezt megtaláljuk a rádióban szóló dalokban, a könyvekben és a filmekben is, amelyek olyan attitűdöket és értékeket közvetítenek, amelyek erősen megkérdőjelezhetők és normalizálják az erőszakot.”

Valahol az öreg Föld hátán él egy kíváncsi, teljesen hétköznapi kamaszfiú. Nem messze tőle, a temető árnyékában lakik egy hasonló korú vámpírkölyök, aki – láss csodát – nem bírja a hemoglobint: ételintoleranciája van! Mindketten halálosan unják a szülinapi zsúrokat, a tolakodó kérdésekkel bombázó rokonokat – nyilvánvaló, hogy összebarátkoznak. Miért is ne? Egy vámpírhúg is melléjük szegődik, így hármasban bujkálnak a szülők, az éhes vámpírok és a túlbuzgó vámpírvadász elől, együtt sodródnak kalandról kalandra, hol a gyerekszobában, hol a koporsólakás környékén, hol a parfümverseny orrfacsaró illatfelhői között. És együtt álmodják meg, milyen lehetne a közös jövő, ahol nem kellene rejtegetniük a barátságukat.A Barátom, a vámpír a MárkusZínház és a temesvári Csiky Gergely Állami Magyar Színház közös, felnőtteknek is szóló bábelőadása, amelyben Temesvár a kamaszok szemszögéből jelenik meg, és folyamatosan átalakul: egyszer ódon, titkokkal teli város, máskor futurisztikus metropolisz, ahol a bábok kifejező mozdulatokkal, kortárs zene ritmusára kelnek életre. Az előadás sokféle nézőpontot kínál: a gyerekek a kalandot, a felnőttek saját világuk tükörképét fedezhetik fel.Az előadást nyolcéves kortól ajánljuk.

AZ EST, AMIKOR BÁRMI MEGTÖRTÉNHET Játékmester: Kedves Emőke

Egy ember fekszik a homokban. Partra vetette az ár. Nem tudni, hogy honnan jött, merre tart, mit akar, vagy mi elől menekül. Valahol, egy messzi földön király volt. Tyrus hercege. De most csak egy ember, akinek semmije sincs, csak egy története. Ez Pericles története. De nem csak az övé. (3h egy szünettel)